A természeti környezet

Keszthely város csaknem 24.000 állandó lakosával a Balaton-part legnépesebb, hagyományokban gazdag települése, méltán tart igényt a Balaton fővárosa címre. A Balaton északnyugati végén, a Keszthelyi-hegység lábánál lévő település természeti környezete többszáz millió éves fejlődés, változás után nyerte el mai arculatát. A területet többször borította tenger, így a földtörténeti ókor és középkor elején. Ez utóbbi üledéke a Keszthelyi-hegység túlnyomó többségét alkotó dolomit, ami sokkal később, - a pleisztocén korban - mintegy 2 millió évvel ezelőtt emelkedett ki környezetéből. Közben azonban a középső kréta és a miocén korban sivatagos volt ez a táj, illetve a felső kréta időszakban a nedvesebbé vált éghajlat hatására mocsárrá alakult a sivatag. A pliocén korban - 5,5-1,8 millió évvel ezelőtt - a Pannon-tenger borította területünket, amelynek üledéke a Keszthelyi hegység nyugati peremén található csillámos, lemezes homokkő, majd az időszak végén vulkáni tevékenység következtében létrejöttek a Balaton felvidék látványát meghatározó bazalthegyek. A Keszthelyi-hegység felszínén észak-dél irányú mozgások nyomán törések keletkeztek. Ezek mentén alakultak ki azok a völgyek, amelyek oly változatossá teszik a hegységet. Egykor majdnem teljes egészében erdő borította. Az emberi tevékenység azonban jelentős változásokat eredményezett. A domboldalakon ma többnyire szőlőket találunk. A megmaradt erdők zömét cser és kocsánytalan tölgy alkotja. A kiirtott fák helyére, a száraz dolomittalajra utólag telepítették az eredeti növénytakaróra kedvezőtlenül ható feketefenyőt. A jövőben területét már nem növelik.

A Balaton tava környezetéhez viszonyítva nagyon fiatal képződmény, az utolsó jégkor végén, alig 20.000 éve keletkezett. A ma 595 km2 területű, 1,8 km3 térfogatú tó középvízállása 104,5 m Adria feletti magasságban van. 1863 előtt a vízszint magassága az éghajlat függvénye volt. A kezdeti magas vízállás idején területe elérhette a 900-950 km2-t, az átmeneti kőkor (Kr. e. 12.000-6.000) végére viszont a meleg, csapadékszegény időjárás hatására még a nyílt víztükör is eltűnhetett, a tó medencéje nádas mocsárrá változott. A későbbi korokban nem mutatható ki ilyen nagyarányú vízszintingadozás. Régészeti adatok bizonyítják, hogy a római kor első felében és a késő népvándorláskorban alacsony vízállással számolhatunk, míg a XIII. században elkezdődött klímaváltozás következtében az éghajlat hűvösebb és csapadékosabb lett, így a vízszint fokozatosan emelkedett. A törökkorban, - az ún. európai kis jégkor idején - a mainál már lényegesen magasabb volt a víz szintje. Az 1783-ban kiadott I. katonai felmérés is 108 m Adria feletti magasságra utal. A XIX. század elején megkezdett vízrendezési munkálatok, majd az 1830-as évek tartós szárazsága következtében a század közepére a mainál alacsonyabb vízszint alakult ki. Ez tette lehetővé, hogy 1839-ben a fenékpusztai földnyelv végén megépítsék a hidat, amely Zala és Somogy megyét kötötte össze. A Balaton idegenforgalma szempontjából oly fontos Déli vasút (1861) biztonsága érdekében 1863-ban készült el a Sió-zsilip, azóta állandósult a vízszint.

Keszthely és környéke emberi megtelepedésre kiválóan alkalmas, hisz éghajlata a Földközi-tenger közelsége miatt kiegyensúlyozottabb, az erdők vadakban bővelkedtek, a Balaton halban gazdag és a föld termékeny. De ki kell emelnünk azt is, hogy a Balaton három természetes átkelőhelye - Tihany Fenékpuszta, Balatonhídvég - közül a fenékpusztai itt található, így az itt lakók életében mindig fontos szerepet játszott a kereskedelem is. Ezzel magyarázható, hogy területünk a kezdetektől fogva, folyamatosan lakott volt.